80 idézet a 80 éves Dan Millmantől

Amikor a járdaszegélyhez értem, megálltam. Bizsergett a nyakam, éreztem, hogy engem néz. Visszanéztem. Nem telt el több idő tizenöt másodpercnél. És ekkor láttam, hogy fenn van. A háztetőn áll, karjait keresztbe fonva, felbámulva a csillagos égre! Megrökönyödötten a még mindig falnak támasztott, üres székre meredtem, majd megint felfelé. Lehetetlen! Ha éppen egy nagy egér vontatta hatalmas tökautón cserélt volna kereket, azzal sem tett volna rám megdöbbentőbb hatást.

 – Szóval bolond vagyok, igaz? – kérdeztem, egy kicsit harciasabban, mint szerettem volna.

– Mindannyian bolondok vagyunk – felelte –, de egyesek tudják magukról, mások nem. Úgy tűnik, te az utóbbiak közé tartozol.

– Honnan tudod, hogy az egész eddigi életed nem álom volt-e? Honnan tudod, hogy most nem alszol? – csillogott a szeme.

 – Tudja, Szókratész, úgy érzem, mintha már találkoztunk volna korábban is.

– Találkoztunk is – mondta, ismét kinyitva agyamban a valóság és az álom közti határt megszüntető ajtót. Egy ideig nem szóltam.

– Szókratész, van nekem egy álmom. Maga is szerepel benne. – Ránéztem, de az arca semmit sem árult el.

– Sok ember álmában ott voltam már, ahogyan te is. Mesélj az álmodról – kérte mosolyogva.

Néhányan bulizós hangulatban voltak, hangosan nevettek, bőgették a rádiójukat, amíg vártak ránk. Szókratész együtt nevetett velük. Voltak mogorva vevők is, akik mintha különösen igyekeztek volna kellemetlenül viselkedni, Szókratész azonban egyformán udvarias volt velük – mintha az ő vendége lett volna mindenki.

– Még mindig szeretném kideríteni, hogy mit tehetnénk mi egymásért.

– Egyszerű. Nem bánom, ha lesz még egy utolsó tanítványom. Neked pedig minden bizonnyal szükséged van tanítóra.

– Éppen elég tanárom van – mondtam meggondolatlanul.

– Valóban? – Elhallgatott egy kicsit, majd így folytatta: – Az, hogy megfelelő-e egy tanító, attól függ, hogy mit akarsz tanulni.

– Dan, a világ egy iskola – mutatott körbe a horizonton –, és az élet az egyetlen valódi tanító. Számtalan tapasztalatot kínál, és ha a tapasztalatok egyedül bölcsebbé tehetnének, az idős emberek mind boldog, megvilágosodott mesterek lennének. De a tapasztalatban el van rejtve a lecke. Én segíthetek neked abban, hogy a tapasztalatból tanulva világosan láthasd a világot.

– …sok mindent értesz, de még nem érett benned bölcsességgé.

– És most mit fog tenni, teletölt a maga tényeivel? – kérdeztem szurkálódva.

– Nem, én nem terhellek újabb tényekkel, megtanítlak inkább a „test bölcsességére”. Minden, amit valaha tudnod kell, az benned van; az univerzum titkai bele vannak vésve tested sejtjeibe. Azt soha nem tanultad, hogyan láss bele önmagadba, hogyan olvass a testedből. Az egyetlen, amit eddig tehettél, az volt, hogy könyveket olvastál, és meghallgattad a tudósokat, remélve, hogy igazuk van.

– Dan, mindenféle helyet akarok mutatni neked, és mindenféle történetet akarok elmesélni. Ismerek olyan titkokat, amelyek érdekelhetnek, de mielőtt együtt az útra lépünk, tisztán kell, hogy lásd: egy titok értéke nem abban rejlik, amit tudsz, hanem abban, amit csinálsz. Szókratész egy régi szótárt vett elő a fiókjából, és feltartotta a levegőbe.

– Használd mindazt a tudást, amivel rendelkezel, de ismerd ennek a határait. A tudás magában még nem elegendő; nincsen szíve. Nincs az a tudás, amely táplálhatná vagy erősíthetné a szellemet; mely a végső boldogságot és békét elhozhatná. Az élethez több kell, mint tudás, az élethez intenzív érzés és állandó energia szükséges. Az életben a megfelelő cselekvésre van szükség, ha a tudás megelevenedik.

Felült a padlón és felém fordult.

– Dan, a te érzéseid és reakcióid automatikusak és kiszámíthatóak; az enyémek nem. Én spontánul alkotom meg az életemet; a tiedét a múltad határozza meg.

– Mi alapján feltételezed ezt rólam vagy a múltamról?

– Azon az alapon, hogy évek óta figyellek.

 – Igen, a szelet. Változtatja az irányát. Ez azt jelenti, hogy elérkezett a fordulópont az életedben. Most. Lehet, hogy nem vetted észre; és igazából én sem, de a mai éjszaka döntő fontosságú a számodra. Elment, de visszatért. És megfordult a szél.

– Rám nézett egy pillanatra, azután bemasírozott a szobába.

– Ne félj! – ismételte meg.

– Nyugtasd meg magad Konfucius egyik mondásával – folytatta mosolyogva.

– „Csak a legbölcsebb és az ostoba nem változik.” – Miközben ezt mondta, gyengéden, de határozottan a homlokomra tette a kezét.

– Mondjuk, hogy manipuláltam az energiáidat és megnyitottam néhány új áramkört. A tűzijáték, amit láttál, nem volt más, mint az agyad élvezkedése az energiafürdőben. Az eredmény az, hogy megszabadultál a tudás egész életre szóló illúziójától. Mostantól fogva a közönséges tudás nem elégít ki, attól tartok. (…) Másnap számtalan órám volt, számtalan professzorral, akiknek a gagyogása semmiféle értelemmel vagy jelentőséggel nem bírt számomra. Történelemből Watson mesélt arról, hogy Churchill politikai megérzései mennyiben befolyásolták a háborút. Abbahagytam a jegyzetelést. Túlságosan lefoglalt a terem színeinek és szerkezeteinek befogadása, a körülöttem ülő emberek energiájának érzékelése. A professzor beszédének hangjai sokkal érdekesebbnek tűntek, mint az általuk hordozott koncepciók.

 Élesen suttogott:

  – Ez egy valóságos utazás. Valóságosabb, mint a mindennapi életednek ébren töltött álmai. Figyelj oda! Ekkor már megragadta a figyelmemet az alattunk látható kép. Ebből a magasságból a közönség színes pontok tömegévé állt össze, fénylő, fodrozódó pointilista festménnyé.

Biztos fantasztikus az akusztika – gondoltam. De aztán láttam, hogy nem mozognak az ajkai… Valahogyan a gondolataikban olvasok!

Észrevettem, hogy a legjobbaknak volt a legnyugodtabb az elméjük az igazság pillanatában… Most jöttem csak rá, miért szeretem annyira a tornát. Áldott pihenés menedékét nyújtotta zajos elmémtől. Amikor lengtem és szaltóztam, semmi más nem számított. Amikor aktív volt a testem, az elmém a csend pillanatait élvezhette.

Szókratész betámogatott az irodába. Miközben reszketve feküdtem a díványon, rájöttem, nem vagyok többé a naiv, csak magával törődő ifjonc, aki a szürke karosszékben reszketve ült néhány perccel, órával vagy nappal azelőtt. Nagyon öregnek éreztem magam. Láttam a világban uralkodó szenvedést, az emberi elmét…

A kék fiókosszekrényen álló ébresztőóra hangos ketyegésére ébredtem… Apró lábaim lerúgták a maradék takarót, és kiugrottam az ágyból, éppen amikor anyu elkiáltotta magát:

– Danneeeey! Ideje felkelni, kicsim. – 1952. február 22-e volt – a hatodik születésnapom… Az évek múltak, és nem sokkal ezután én voltam az egyik legjobb Los Angeles-i gimnazista tornász. A tornateremben az élet izgalmas volt, de azon kívül csupa csalódás az egész… Egy nap Harold Frey edző felhívott a kaliforniai Berkeleyből, és felajánlott egy egyetemi ösztöndíjat… Biztos voltam benne, hogy hamarosan elkezdődik az élet. Az egyetemi évek gyorsan teltek, dicsőséget hoztak a tornában, de nem sok magas pontszámot más téren. Negyedévben, közvetlenül az olimpiai tornaselejtezők előtt, feleségül vettem Susie-t. Berkeley-ben maradtunk, hogy együtt tudjak edzeni a csapattal; olyan elfoglalt voltam, hogy nem sok időm és energiám maradt új feleségemre… Megszületett a fiam… Életbiztosítási ügynöki állást találtam… Egy év alatt Susie és én külön költöztünk, végül pedig elvált tőlem… negyven év telt el… Hova tűnt az életem? …leküzdöttem az alkoholproblémámat; volt pénzem, voltak házaim és nőim, de most már semmim nincs. Magányos voltam… Hirtelen rettenetes, makacs félelmet éreztem, a legrosszabbat életemben. Lehet, hogy elmulasztottam valami nagyon fontosat, valamit, ami mindent mássá tett volna?

– Ha nem kapod meg, amit akarsz, szenvedsz; ha megkapod, amit nem akarsz, szenvedsz; sőt, ha pontosan azt kapod meg, amit akarsz, akkor is szenvedsz, mert nem tarthatod meg örökké. Az elméd a te nyomorúságod. Meg akarsz szabadulni a változásoktól, a fájdalomtól, élet és halál kötöttségeitől. De a változás törvény, és semmiféle tettetéssel nem lehet megváltoztatni ennek a valóságát.

– Szókratész, igazán lelombozó tudsz lenni, tudod?… Ha az élet nem más, mint szenvedés, akkor mire jó az egész?

– Az élet nem szenvedés; de te végigszenveded, és nem élvezheted, hacsak meg nem szabadítod az elmédet a kötődésektől, és nem kezdesz szabadon szárnyalni, bármi történjék is.

– Az „elme” szó ugyanolyan megfoghatatlan, mint a „szerelem”. A megfelelő definíció a mindenkori tudatállapotodtól függ. A következőképpen értsd ezt: rendelkezel egy aggyal, amely irányítja a testet. Információt raktároz és eljátszik ezekkel az információkkal. Az agy elvont folyamatait „intellektus”-nak nevezzük. Sehol nem említettem az elmét. Az agy és az elme nem ugyanaz. Az agy valóságos; az elme nem az.

  – Az „elme” az alapvető agyi folyamatok illuzórikus kinövése… Magában foglalja az összes véletlenszerű, irányíthatatlan gondolatot, mely a tudattalanból felbukik a tudatba. A tudatosság nem ugyanaz, mint az elme; a tudat sem az elme; a figyelem sem az elme. Az elme akadály, az elme bajt okoz…

– Az agy hasznos eszköz lehet. Képes telefonszámokra emlékezni, matematikai feladatokat megoldani, vagy költészetet létrehozni. Ily módon a test többi részét traktorként szolgálja.  De amikor valaki nem képes megszabadulni a matematikai problémától, vagy állandóan a telefonszámra gondol, vagy zavaró gondolatok és emlékek merülnek fel benne akarata ellenére, akkor nem az agya dolgozik, hanem az elméje irányítja őt; a traktor megvadul…

Aznap reggel futva megkerültem az Edwards Fieldet, ahol találkoztam Dwighttal, aki a Berkeley Hills-i Lawrence Hall of Science-ben dolgozott. Meg kellett kérdeznem a nevét, mert először „nem ugrott be” – ismét egy bizonyíték, mennyire elkalandozó volt a figyelmem, és milyen kerge volt a fejem. Néhány udvarias mondat után Dwight megjegyezte, hogy felhőtlen és az ég. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre sem vettem, milyen az ég. Azután Dwight elindult a hegyekbe – maratoni futó volt –, én pedig hazamentem, az elmémen gondolkodva próbáltam legyőzni önmagamat, ha ez egyáltalán lehetséges.

– Például, most náthás vagy. A nátha fizikai jelei azt mondják neked, hogy a testednek helyre kell állítania az egyensúlyát, vissza kell szereznie a normális kapcsolatát a napsugárral, a friss levegővel, a természetes ételekkel; hogy nyugalomra lelhessen a környezetében.

  – Az összevissza jelentkező gondolatok, amelyek zavarnak és eltérítenek, szintén szimptómák, jelzik, hogy nem vagy összhangban a környezeteddel. Amikor az elme ellenáll az életnek, gondolatok keletkeznek. Amikor valami olyan történik, ami ellentmond egy hiedelemnek, zavar keletkezik. A gondolat nem más, mint az élet öntudatlan reakciója…

– Mikor tisztán megérted a forrást, rájössz, hogy elméd fodrozódásainak semmi közük nincs hozzád; pusztán látni fogod őket, anélkül, hogy hozzájuk lennél kötve, hogy arra kényszerülnél, minden egyes kavics keltette vízfodorra túlságosan reagálj. Amint lecsillapítod a gondolataidat, kis, nyüzsgő gondolataidat, kiszabadulsz a világból.

– A csend a harcos művészete, a meditáció pedig a kardja… Szalagokra szabdalja vele az elmét, széthasítja a gondolatokat, hogy felfedje: szubsztancia híján vannak.

Amikor az autó elszáguldott, a pumpa mellett maradtunk és beszívtuk az éjszakai levegőt.

– Meglehetősen udvarias voltál ezekhez az emberekhez, a kék ruhásokkal viszont láthatóan undokul beszéltél. Pedig azok egyértelműen magasabb szinten álltak. Hogy is van ez? – Ezúttal egyszerű, közvetlen választ kaptam.

– Az egyetlen szint, amivel foglalkoznod kell, az az enyém és a tiéd – közölte vigyorogva.

– Ezeknek az embereknek kedvességre volt szükségük. A spirituális keresőknek pedig valami másra, amin elgondolkodhatnak.

– Ahhoz, hogy megmaradhass a helyes úton, speciális térképre van szükséged, amelyen az egész terület megtalálható, amit fel fogsz fedezni. Ekkor meg fogod látni a meditáció hasznát és határait. És megkérdezlek téged: hol lehet egy jó térképet találni? – Egy benzinkútnál, természetesen.

– A harcosnak miért kell ülnie és meditálnia? Azt hittem, a harcos útja tettekkel van tele.

– A meditáció a nemcselekvés tette; mégis, igazad van, a harcos útja dinamikusabb ennél. Végül meg fogod tanulni, hogyan meditálj minden tetteden. De az elején az ülő meditáció szertartás, olyan időtöltés, mellyel a gyakorlás intenzitását lehet fokozni. Először el kell sajátítani egy rituálét, mielőtt a mindennapi életre is megfelelően kiterjesztené az ember.

– Én tökéletesen boldog vagyok, mint láthatod; te is az vagy? Egy autó hajtott be az állomásra, füstfelhő csapott ki a fűtőberendezéséből.

– Gyere – mondta Szókratész. – Ez az autó szenved, úgyhogy lehetséges, hogy le kell lőnünk, hogy megszabadítsuk a szenvedéseitől.

Mindketten kimentünk a romos autóhoz, amelynek forrt a fűtése, a tulajdonosa pedig füstölgött rossz hangulatában.

– Mi az ördögöt csináltak mostanáig? Nem várhatok itt magukra egész éjjel, a pokolba is!

Szókratész ránézett, pillantása szeretetteli együttérzést sugárzott.

– Nézzük csak, hogy tudunk-e segíteni önnek, uram. Megpróbáljuk elérni, hogy csak kisebb kényelmetlensége származzon a bajból. – Megkértük a sofőrt, hogy hajtson a garázsba, ahol Szókratész egy nyomássapkát tett a fűtőre, és megtalálta a szivárgás helyét. Néhány perc alatt beforrasztotta a lyukat, de megmondta a vezetőnek, hogy a közeljövőben új fűtőre lesz szüksége.

– Minden meghal és változik, még a fűtőberendezések is – mondta rám kacsintva. Amint a férfi elhajtott, nekem is leesett, milyen igaz, amit mondott. Ő valóban tökéletesen boldog! Mintha semmi sem tudná elrontani a jó hangulatát. Amióta ismerem, láttam már mérgesnek, szomorúnak, gyengédnek, keménynek, viccesnek, sőt gondterheltnek is. A szemében azonban mindig ott csillogott a boldogság, akkor is, ha könnyekkel volt tele.

Joy gyengéden maga felé fordította a fejemet, és a szemembe nézett.

– Szókratész egy üzenetet küldött neked, Danny. Megkért, hogy mondjam el neked ezt a történetet. Becsuktam a szemem és feszülten figyeltem. Egy öregember és a fia kis gazdaságot műveltek meg, de csak egy lovuk volt a szántáshoz. Egy napon a ló megszökött.

– Milyen borzalmas – sajnálkoztak a szomszédok.

– Micsoda balszerencse.

– Ki tudja, vajon szerencse vagy balszerencse? – válaszolta a gazda. Egy héttel később a ló visszatért a hegyekből, öt vadkancát vezetett az istállóba.

– Milyen csodálatos szerencse – mondták a szomszédok.

– Szerencse, balszerencse, ki tudja? – válaszolta az öregember. Másnap a fia, miközben megpróbálta betörni az egyik lovat, leesett róla, és a lábát törte.

– Micsoda balszerencse! – Balszerencse? Szerencse?

A katonaság minden gazdaságot végigjárt, hogy a fiatalembereket elvigye a háborúba. A gazda fiát nem tudták semmire sem használni, úgyhogy otthon maradt.

– Jó? Rossz?

Már korábban úgy láttam, hogy valamiféle fény veszi őt körül, de akkor azt hittem, hogy az egész csak fáradt szemem játéka. Ekkor azonban nem voltam fáradt; kétségtelenül egy alig látható aura fényét láttam.

– Szókratész – szóltam –, fényt látok a tested körül. Honnan jön ez?

– A tiszta élet teszi…

– Senki nem olyan harcos, mint én – felelte nevetve.

– De senki nem is szeretne olyan lenni. Minden férfinak és nőnek megvannak a természetes értékei. Például mialatt te a tornában képezted magad, Joseph elsajátította az ételkészítés mesterségét…

– Újra hozzá fogsz szokni minden egyes emberi funkciódhoz, a mozgáshoz, az alváshoz, a lélegzéshez, a gondolkodáshoz, az érzéshez és az evéshez. Minden emberi tevékenység közül az evés az egyik legelső, amit át kell állítani…

– Min fog változtatni, ha változtatok az étrendemen?

– Lehet, hogy a jelenlegi étrended … fásulttá is tesz, befolyással van a hangulatodra, csökkenti a tudatszintedet… – én csak azt eszem meg, ami egészséges, és csak annyit eszem, amennyire szükségem van.

Hogy értékelni tudd azt, amit te természetes étkezésnek nevezel, meg kell élesítened az ösztöneidet; természetes emberré kell válnod…

– Az étrendem első látásra spártainak tűnhet, ha az általad „önmérséklet”-nek nevezett engedékenységhez hasonlítjuk. De az én étkezésem, Dan, valóban örömöt nyújt nekem, mivel kifejlesztettem magamban azt a képességet, hogy a legegyszerűbb ételeket is tudjam élvezni. És ugyanezt fogod te is tenni.

– A következő hét napon ez a mostani az utolsó étel.

– Szok vázolni kezdte, milyen tisztító koplaláson fogok keresztülmenni. Egyedül hígított juice-t vagy tiszta herbateát fogok kapni…

– Néhány év múlva már nem lesz szükséged elvekre. Egyelőre azonban ki kell iktatnod minden olyan ételt, amely finomított cukrot, fehér lisztet, húst és tojást tartalmaz, továbbá a kávét, alkoholt, dohányt, és minden felesleges ennivalót. Csak friss, finomítatlan, nyers ételeket ehetsz, amelyekben nincsenek kémiai adalékok. Általában véve, reggelire friss gyümölcsöt egyél, esetleg túróval vagy joghurttal. Az ebéded, a főétkezés, nyers saláta legyen, sült vagy főtt krumpli, esetleg egy kis sajt, és teljes őrlésű gabonából készült kenyér vagy pirított magok. A vacsora nyers saláta legyen, és alkalmanként kicsit megfőzött zöldségek. Jól használd fel a nyers, sótlan magokat minden étkezésnél.

– Azt hiszem, mostanra valóságos szakértője vagy a magoknak, Szok – morogtam.

– A helyes testtartás nem más, mint a gravitációval való elegyedés, Dan. A helyes attitűd pedig az élettel való elegyedés.

Éppen kezdtem dühbe gurulni, de azon kaptam magam, hogy nevetek. Ő is nevetett és rám mutatott.

– Dan, csodálatos alkímiai átváltozás tanúja lehettél most. A dühöt nevetéssé változtattad át.

Én még húsz méterre voltam Josephtől, amikor meghallottam, ahogy kínjában felkiált, és láttam, hogy lassan térdre ereszkedve sírva fakad. Dühös kiáltással felugrott, de aztán ellazult. Meglátott engem.

– Dan, örülök, hogy újra látlak. – Nyugodt volt az arca. A tűzoltóparancsnok lépett oda hozzá, és elmondta, hogy a tűz valószínűleg a szomszédos vegytisztítóban keletkezett.

– Köszönöm – válaszolta Joseph.

– Ó, Joseph, annyira sajnálom. Ezután előtört belőlem a kíváncsiság.

– Joseph, láttalak egy perccel ezelőtt. Nagyon feldúlt voltál.

– Nagyon feldúlt voltam, ezért kiadtam magamból a dolgot – mondta mosolyogva.

– Eszembe jutottak Szókratész szavai. „Hagyd áramlani és távozni.”

– Említettem valaha, hogy olyasmi, hogy rossz szokás, nem létezik? (…)

– Még nem. És javaslatodra elég sokat küzdöttem, hogy változtassak a rossz szokásaimon.

– Ez azért volt, hogy fejlesszük az akaraterődet, tudod. És hogy az ösztöneidet kicsit felfrissítsük. És mondhatjuk, hogy már maga a szokás, vagyis minden tudattalan, kötelező rituálé, negatív. De az egyes cselekedetek – a dohányzás, az ivás, a kábítószerezés vagy az ostoba kérdezősködés – lehetnek rosszak vagy jók; minden tettnek megvan az ára és az élvezete. Ha mindkét oldalát megismered, realista leszel, és felelősséget tudsz vállalni a tetteidért. És csak ekkor adatik meg neked a harcos szabad választása, hogy valamit megtegyél vagy pedig ne. Van egy mondás: „Amikor ülsz, ülj; amikor állsz, állj; bármit csinálsz, ne inogj.” Ha egyszer választottál, teljes lélekkel azon legyél. Ne legyél olyan, mint a hittérítő, aki az imádkozásra gondolt, miközben a feleségével szeretkezett, és a feleségével való szeretkezésre gondolt, miközben imádkozott… – akár megfelel a viselkedésem az új normáidnak, akár nem, annyi azért legyen világos a számodra, hogy uralkodom minden kényszer és viselkedés fölött. Nincsenek szokásaim; tetteim tudatosak, szándékosak és befejezettek. Szókratész elnyomta a cigarettáját és mosolyogva nézett rám.

  – Túlságosan régimódi vagy, minden büszkeséged és emelkedett elveid ellenére. Ideje, hogy ünnepeljünk egy kicsit.

– Szókratész, nem vagy egy cseppet sem megrendülve?

Letette a csavarkulcsot.

– Erről eszembe jut egy régen hallott történet egy anyáról, aki mélyen bánkódott kisfia halála miatt:

  – Nem tudom elviselni a bánatot és a fájdalmat – mondta a nővérének.

– Testvérem, megsirattad a fiadat, mielőtt az megszületett volna?

– Természetesen nem – felelte a boldogtalan anya.

– Akkor most sem kell őt siratnod. Csak visszatért ugyanoda, eredeti otthonába, ahol születése előtt volt.

  – És ez a történet megvigasztal téged, Szókratész?

– Nos, azt hiszem, ez egy jó történet, és egyszer te is értékelni fogod majd – közölte derűsen.

– Azt hittem, jól ismerlek, Szókratész, de sohasem gondoltam volna, hogy ilyen szívtelen tudsz lenni.

– Semmi okom a bánkódásra.

  – De Szókratész, ő elment!

– Talán igen, talán nem. Lehet, hogy sohasem volt itt! – nevetett kedvesen. A nevetés végigsöpört a garázson.

– Szeretnélek megérteni, de nem vagyok rá képes. Hogy lehetsz ilyen könnyed, amikor a halálról van szó? Ugyanígy fogsz érezni akkor is, ha én halok meg?

– Hát persze! – nevetett. – Dan, vannak dolgok, amelyeket még nem érthetsz. Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy a halál egyfajta változás talán egy kicsit durvább, mint a pubertás – mondta mosolyogva.

  – De semmi különösen megrázó nincs benne. Csak annyi, hogy az embernek megváltozik a teste. Amikor megtörténik, megtörténik. A harcos nem keresi, de nem is kerüli a halált.

Az arca komorabbá vált, mielőtt újra megszólalt.

– A halál nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem is él.

– Ekkor a szeme megtelt könnyel.

– Önmagadban kell megtalálnod a választ ezentúl. Mindjárt el is kezdheted. Menj hátra, a benzinkút túloldalára, a szemeteskuka mögé. Ott, a telek sarkában, a falnak támasztva találsz egy nagy, lapos követ. Ülj azon a kövön, amíg valami olyan értékre nem lelsz, amelyről beszámolhatsz nekem.

Azon tűnődtem, még mindig a kövön ülve, hogy ez az esemény vajon miért lehet fontos. És beugrott. Tudtam, hogy valami értékes mondanivalóm van Szókratész számára. Bementem az irodába, Szókratész asztala elé álltam, és azt mondtam:

– Közönséges pillanatok nem léteznek.

– …túl kell jutnod a normálison, a hétköznapin, a megszokotton és észszerűn túlra, a harcos valóságába. Te mindig a hétköznapi valóságban igyekeztél felsőbbrendűvé válni. Most a felsőbbrendű valóságban leszel hétköznapi.

– Az átlaghoz képest jól mozogsz, Dan, ám a tested mégis tele van csomókkal. Izmaid túlságosan merevek, a merev izmok mozgatásához pedig több energiára van szükség. Először is azt kell tehát megtanulnod, hogyan szabadítsd fel a felhalmozott merevséget…

– Mostanra már meg tudod ítélni, milyen feszültséget ró az elme a testre. Az évek során rengeteg aggodalommal, nyugtalansággal és más lelki roncsolódással lettél tele. Itt az ideje, hogy feloldd az izmaidba záródott régi feszültségeket…

– Most pedig csináld pontosan utánam.

  – Édes illatú olajjal kezdte dörzsölni a bal lábát.

Minden egyes lépést megismételtem, a szorításokat, nyomásokat, lent a lábszárnál, aztán fent, az oldalakon, és a lábujjak között, nyújtás, nyomás és húzás közben.

– A csontokat masszírozd, ne csak a húst és az izmot, hanem mélyebben – mondta.

Egy fél óra múlva készen voltunk a bal lábbal. Ugyanezt megismételtük a jobb lábbal is. Ez ment órákon át, a test minden egyes részén. Olyan dolgokat tudtam meg az izmaimról, amelyekről addig fogalmam sem volt. Ki tudtam tapintani, hol kapcsolódnak össze, és éreztem a csontok formáját.

– Meditálni egy cselekedeten más, mint végrehajtani azt. A végrehajtáshoz végrehajtó kell, egy öntudatos végrehajtó valaki. De amikor meditálsz egy cselekedeten, már minden gondolattól megszabadultál, még az „én” gondolatától is. Nem marad „te”, aki végrehajtsa. Ha megfeledkezel magadról, azzá válsz, amit csinálsz, tehát cselekvésed tiszta, spontán, és mentes minden ambíciótól, gátlástól és félelemtől.

„A házszabályok rávilágítanak, hogy csak az erőfeszítéseidet tudod irányítani; azok eredményét nem. Tedd meg, ami tőled telik – de a többit bízd Istenre!”

Mint mindig, most is megdöbbentett a válasza.

– Én nem vagyok szegény, Dan. Hihetetlenül gazdag vagyok. És ami azt illeti, neked is gazdaggá kell válnod, hogy boldog lehess.

  – Zavarodott arckifejezésemre elmosolyodott, felvett egy tollat az asztalról, és egy üres fehér papírra azt írta: boldogság = kielégülés/vágyak. Ha elég pénzed van, hogy kielégítsd a vágyaidat, Dan, gazdag vagy. De kétféleképpen lehetsz gazdag: elegendő pénzt keresel, örökölsz, kölcsönt veszel fel, koldulsz vagy lopsz, hogy kielégíthesd költséges vágyaidat; vagy pedig kevés vágyad van, és egyszerű életmódot folytatsz; az utóbbi esetben mindig több a pénzed, mint elég. Csak a harcos látja be, hogy a második mód a helyes, és csak neki vannak ilyen elvei. A minden egyes pillanatra vonatkozó teljes figyelem az én vágyam és örömöm. A figyelem nem kerül pénzbe; az egyetlen befektetés a képzés… A boldogság titkát, tudod, nem akkor lehet megtalálni, ha többre törsz, hanem hogyha kifejleszted a képességet, hogy élvezd a kevesebbet.

– …az egyetlen dolog, amit abszolút módon tudsz, az az, hogy mindig itt vagy, bármi is legyen az az itt. Mostantól fogva, ha valaha is más idők és helyek felé fordul a figyelmed, én majd visszafordítalak. Ne feledkezz meg róla, hogy az idő a most, a hely pedig az itt…

– Semmit nem tehetsz, hogy megváltoztasd a múltat, a jövő pedig soha nem lesz pontosan olyan, amilyennek tervezed vagy reméled. Soha nem voltak múltbéli harcosok, és jövőbeliek sem lesznek. A harcos itt és most van. Fájdalmad, félelmed és dühöd, sajnálkozásod és bűntudatod, irigységed és terveid és sóvárgásaid csak a múltban vagy a jövőben élnek.

– Kapaszkodj meg, Szókratész. Tisztán emlékszem, hogy dühös voltam a jelenben.

– Nem – mondta.

– Te arra gondolsz, hogy dühösen cselekedtél egy jelenbéli pillanatban. Ez természetes; a cselekvés mindig jelenbéli, mert a test kifejezése, ami csak a jelenben létezhet. Ám az elme, tudod, valójában olyan, mint egy fantom, és valójában soha nem létezik a jelenben. Csakis annyiban uralkodik feletted, hogy képes elfordítani a figyelmedet a jelenről…

– Csak tartsd a figyelmedet mindig a jelen pillanaton, Dan. Ez szabadít meg a szenvedéstől és a félelemtől.

– Reméltem, hogy nálad tökéletesen elmarad a különleges képességek iránti vonzalom… Szóval, mit akarsz tudni?

– Hát, először is, valamit a jövőbe látásról. Úgy tűnik, mintha időnként képes volnál rá.

– A jövőbe látás a jelen realisztikus észlelésén alapul. Ne akard ismerni a jövőt, amíg a jelent sem vagy képes tisztán látni…

– Tényleg léteznek különös képességek. A harcos számára azonban ezek a dolgok teljességgel mellékesek. Ne hagyd, hogy eltérítsenek. A boldogság az egyetlen képesség, ami számít. És a boldogságot nem nyerheted el; a boldogság talál meg téged, de csak akkor, ha minden másnak megadod magad.

– Harcossá nem lehet válni, Dan. Vagy az vagy már ebben a pillanatban, vagy nem. Maga az Út hozza létre a harcost.

„Gondolkodj el a tovatűnő évekről! Egy nap rájössz, hogy a halál nem az, aminek képzelnéd; de akkor az élet sem az. Mindkettő csodálatos lehet, változással teli; vagy, ha nem világosodsz meg, mindkettőt csalódásként foghatod fel.”

„Kelj fel! Ha biztosan tudnád, hogy halálos beteg vagy, ha kevés lenne hátra értékes idődből, hogy hasznosítsd az életed és eltöprengj azon, ki vagy, nem pocsékolnád az idődet önmagad kényeztetésére, félelmeidre, letargiákra vagy ambíciókra. Nos, Dan, azt mondom neked, hogy halálos beteg vagy; meg fogsz halni ugyanis. Néhány évvel több vagy kevesebb idő, mielőtt elmúlnál, nem sok különbséget jelent. Légy boldog most, ok nélkül – vagy soha nem leszel az.”

„A megvilágosodást nem lehet elérni, Dan. Csak ráébredni lehet. És amikor felébredsz, minden megváltozik és semmi sem változik meg. Ha egy vak ember rájön, hogy lát, attól megváltozik a világ?”

Először a hegyek hegyek, a folyók pedig folyók.

Aztán a hegyek többé nem hegyek, a folyók pedig nem folyók.

Végül a hegyek hegyek, a folyók pedig folyók.

Hamarosan ropogott a tűz. Testünk bizarr, kicsavarodott árnyékokat vetett, melyek vadul táncoltak előttünk a barlangfalon, miközben a lángok elemésztették a fát. Az árnyékokra mutatva Szókratész azt mondta: – Ezek az árnyak a barlangban az illúzió és a valóság, a szenvedés és a boldogság lényegi képei. Most pedig hallgass meg egy ősi történetet, melyet Platón népszerűsített: Volt egyszer egy nép, mely egész életét az Illúziók Barlangjában élte le. Miután több nemzedéke így élte le életét, azt hitték, hogy saját falra vetülő árnyékaik a valóság szubsztanciái. Csak a mítoszok és a vallási elbeszélések számoltak be egy élénkebb valóságról. Az árnyjátéktól elborított nép hozzászokott a sötét valósághoz, és ez lett a börtöne. …– A történelem során, Dan, mindig voltak áldott kivételek a barlang foglyai között. Néhányuknak elege lett az árnyjátékból, néhányuk kételkedni kezdett benne, néhányukat pedig nem elégítették ki az árnyak, bármilyen magasra ugrottak is. A fény keresői lettek. Néhány szerencsés talált egy idegenvezetőt, aki az illúziókon túlra vezette őket, a napfényre.

Az a Dan Millman, aki sok évvel azelőtt élt, örökre eltűnt, csak egy felvillanó pillanat volt az időben – de én változatlan maradtam minden korban. Most Önmagam, a mindent megfigyelő Tudat, és minden voltam egyszerre. Valamennyi részem fennmarad örökre; örökké változik, örökké új. Most rájöttem, hogy a Félelmetes Kaszás, a Halál, amelytől Dan Millman annyira félt, az ő nagy illúziója volt, és ily módon az ő élete is nagy illúzió volt csupán, probléma. Nem több, mint egy vicces baleset, amikor a Tudat megfeledkezett magáról. Amíg Dan élt, nem jutott át a kapun; nem ébredt rá valódi természetére, halandóságban és félelemben élt csupán. De én tudtam… A barlang földjén feküdtem mosolyogva. A falnak támaszkodva felültem, belebámultam a sötétségbe, megzavarodva, de félelem nélkül. Szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, és megláttam, hogy egy fehér hajú ember ül mosolyogva mellettem. Ekkor, több ezer év távolából, minden visszatért, és egy pillanatra elszomorodtam, amiért visszakerültem halandó formámba. Ekkor azonban rájöttem, hogy nem számít – semmi sem számít! Hirtelen ezt nagyon mulatságosnak találtam; és minden mást is, s nevetni kezdtem.

Még mindig a hétköznapi ember életét éltem, a hétköznapi ember kötelezettségeivel. Ahhoz kellett igazítanom magam, hogy boldog és hasznos életet éljek egy olyan világban, mely nem szereti az olyanokat, akik már nem kíváncsiak a keresésre és a problémákra. Megtanultam, hogy egy ok nélkül boldog ember az emberek idegeire mehet!

Mielőtt visszamentem volna a feleségemhez, az otthonomhoz, a barátaimhoz és a jövőmhöz, átvizsgáltam a környező világot; Szókratész ott volt. Mindenütt ott volt.