Az egyenjogúságért küzdő, karizmatikus lelkész Erő a szeretethez című könyvét követően halálának 50. évfordulója alkalmából megjelentettük Tavis Smiley megrendítő erejű kötetét is, amely az emberi jogokért harcoló aktivista utolsó évének igaz történetét mutatja be.
Martin Luther King kapcsán elsősorban az a polgárjogi mozgalom jut eszünkbe, amely az
ő vezetésével járult hozzá a faji szegregáció megszüntetéséhez és a feketék szavazati
jogának kivívásához az Egyesült Államokban. King azonban azt is felismerte, hogy az
amerikai társadalom három fő démonának csupán egyike a rasszizmus, melyet csakis a
másik kettővel – a szegénység és a háborúskodás szellemével – együtt lehet legyőzni.
Az Egyesült Államok vietnámi háborús részvétele ellen először az 1967. április 4-én, New
Yorkban elhangzott, Vietnámon túl című beszédében emelt szót, és ezzel egy mélyen
gyökerező nemzeti rögeszmén túllépve tett hitet az emberségesség mellett az erőszakkal
szemben – bárki legyen is annak elszenvedője. Már nem csupán a feketékért, nem a
szegényekért, hanem a szenvedő emberért küzdött. Mély erkölcsi megújulásra, valamint a
gazdasági és szociális igazságtalanságok felszámolására hívta az amerikai társadalmat,
hiszen a háborúra fordított dollármilliárdok töredéke is elegendő lett volna arra, hogy az
Egyesült Államokban hathatós választ adjanak a szegénység széles tömegeket érintő
problémájára.
A halálát megelőző évben hívta életre a Szegény Emberek Mozgalmát, amely a gazdasági
rendszer valamennyi áldozatának érdekeit képviselte etnikai hovatartozásra való tekintet
nélkül. 1968 nyarára hatalmas erőszakmentes felvonulást tervezett Washingtonba –
munkáját azonban nem tudta befejezni.
„Nem félek senkitől!”
Április 3-án, Memphisben mondta el utolsó beszédét, melyen átsejlik egy döntés: burkolt
üzenetben készítette fel híveit saját halálára, az őt fenyegetőkkel pedig tudatta, hogy nem
hagy fel tevékenységével, és mindezt Isten akaratának engedelmeskedve teszi:
„Nos, nem tudom, mi jön ezután. Nehéz napok állnak előttünk. De nekem mindez most
nem számít, mert voltam a hegytetőn. És már nem aggódom. Hosszú életet szeretnék
élni, mint bárki más. És a hosszú életnek volna létjogosultsága. De már nem aggódom
emiatt.
Csak Isten akaratát akarom teljesíteni.
És ő megengedte, hogy felmenjek a hegyre.
És szétnéztem.
És láttam az ígéret földjét.
Talán nem jutok el oda veletek. De azt akarom, hogy ma este megtudjátok, hogy népünk
egy emberként lép majd be az ígéret földjére!
Ezért ma este boldog vagyok.
Nem aggódom semmi miatt!
Nem félek senkitől!
Mert szemeim látták az Úr eljövetelének fényét!”
Másnap, 1968. április 4-én, napra pontosan egy évvel a Vietnámon túl című beszéd
elhangzása után Martin Luther Kinget halálos lövés érte a memphisi Lorraine Motel erkélyén. Nem halt meg azonnal. Egy órán keresztül küzdöttek az életéért, de nem tudták
megmenteni.
Feltételezett gyilkosát, James Earl Rayt 99 év börtönre ítélték, de a „magányos gyilkos”
teóriát azóta is sokan megkérdőjelezik. James Earl Ray ugyan nem volt szent, és talán ő
maga is meghúzta volna a ravaszt, de a gyilkosság szervezettsége és az eltussolására tett
kísérletek arra utalnak, hogy a háttérben titkosszolgálati eszközöket alkalmazó, komoly
pénzügyi háttérrel támogatott szerveződés áll, melybe Rayt bűnbakként vonták be.
Az utolsó egy év
Nem meglepő hát, hogy amint King felszólalt a háború ellen és meghirdette a Szegény
Emberek Mozgalmát, minden eddiginél több támadást vont magára az elnöki kabinet, az
FBI, a média, sőt még saját támogatói és az általa vezetett szervezet tagjai felől is.
Tulajdonképpen élete utolsó éve tette hitelessé King egész addigi munkásságát. Az
erőszakmentesség nála nem csupán álarc, eszköz volt, amit azért alkalmazott, hogy minél
eredményesebb legyen az amerikai feketék társadalmi helyzetének javításában. Nem
hallgathatott a nyomorban élő fehérek és az amerikai katonák által meggyilkolt vietnámiak
szenvedését látva. Szeretetét az egész nemzet szintjére tágította, amikor felszólalt
szegénységben élő fehér honfitársaiért, és az egész emberiség iránti szeretetről és
felelősségvállalásról tett tanúbizonyságot, amikor a világ másik oldalán szenvedő
vietnámiak mellett emelt szót.
A média – amely az egész néphez hasonlóan háborús lázban égett – gyakran megalázta
Kinget és elszállt idealistának vagy a hatalomvágytól elvakult futóbolondnak állította be,
miközben a fegyveres megoldást hirdető feketék erőszakos megnyilvánulásait az ő
nyakába varrta. A támadások okozta szenvedés alapvetően meghatározta Martin Luther
King utolsó évét. Ezen utolsó évet mindezek fényében egyfajta hitvallásnak tekinthetjük:
példának mindazok számára, akikben a lelkiismeret hangja szembekerülnek az uralkodó
politikai közhangulattal és a társadalmi rögeszmékkel.
A Lorraine Motel ma múzeumként üzemel, bejáratánál egy emléktáblán a következő idézet
olvasható: „Imhol jő az álomlátó! Most hát jertek öljük meg őt (…) és meglátjuk, mi lesz az
ő álmaiból.” (Mózes 1, 37:19-20.)
Idézetek Martin Luther Kingtől és a könyvből:
„Olykor-olykor eltöprengek a saját halálomon és a leendő temetésemen. No nem kóros
értelemben… Csak felteszem magamnak a kérdést: »Vajon mit szeretnék, ha
mondanának rólam?« (…) Aznap, a temetésemen azt szeretném, ha valaki azt mondaná,
Martin Luther King mások szolgálatának próbálta szentelni az életét. Azt szeretném, ha
valaki azt mondaná, Martin Luther King próbálta szeretni embertársait. Remélem, aznap
azt mondhatják majd, hogy igazam volt a háború kérdését illetően… hogy próbáltam enni
adni az éhezőknek… hogy próbáltam felruházni a mezíteleneket… hogy én is díszpinty
voltam ugyan, de az igazság élén menetelve vezényeltem a népet. A béke élén
menetelve. A becsület élén menetelve. Akkor a többi felszínes dolog mit sem számít majd.
Hiszen úgysem lesz pénzem, amit örökül hagyjak. Nem lesznek drága értéktárgyaim,
luxuscikkeim, amiket hátrahagyjak. Csak a hűen leélt élet maradjon mögöttem. Ma
mindössze ennyit szerettem volna mondani.”
„A bennünk élő gyávaság azt kérdezi: biztonságos ez? A bennünk lévő megalkuvás azt
kérdezi: politikailag helyénvaló ez? A bennünk élő hiúság azt kérdezi: népszerű ez? A
lelkiismeretünk viszont csak azt kérdezi: helyes-e ez?”
„Az erőszakmentesség kérdése kapcsán pedig úgy döntöttem, hogy kitartok mellette.
Szeretni fogok, mert jó dolog szeretni. Továbbra is erőszakmentesen cselekszem, mert
hiszem, hogy ez jelenti a választ az emberiség problémáira. Nem fogok alkudozni a
valósággal… Itt és most esküt teszek: Én, Martin Luther King, hites feleségemül fogadlak
téged, erőszakmentesség. Kitartok melletted jóban és rosszban, gazdagságban és
szegénységben… egészségben és betegségben, amíg a halál el nem választ tőled.”