Művészek Isten nyomában

A művészet története egyben az emberiség örök kérdéseinek története. A festők, költők, zenészek és építészek évszázadokon át ugyanazt keresték: miként lehet megragadni a láthatatlant; miként lehet formát adni a teremtés titkának, a transzcendens jelenlétének. A művészet híd Ég és Föld között, mert az Istent kereső alkotó számára a szépség nem pusztán esztétikai minőség, hanem a valóság mélyebb szerkezete, az isteni rend visszfénye.

A Művészek Isten nyomában című kötet ezt a hatalmas hagyományt mutatja be: 45, különböző korszakból és kultúrából származó művész vallomásait, gondolatait és életművének spirituális dimenzióit gyűjti egybe. Az olvasó előtt kirajzolódik, hogy Michelangelo, Anna Ahmatova, Maya Angelou, Weöres Sándor, Tolkien vagy Antoni Gaudí és a többi, a kötetben szereplő neves művész más-más úton indult el, mégis ugyanannak a titoknak a forrását kutatta: az isteni jelenlétét az emberi lélekben. Ebben az ajánlóban néhányuk művészi vallomásait és értékes gondolatait gyűjtöttük egybe, amelyek kedvet adhatnak a mű elolvasásához!

Michelangelo – aki a márványból imát szabadított fel

A reneszánsz egyik legnagyobb géniusza, Michelangelo Buonarroti művészetében testi és lelki valóság, fájdalom és áhítat fonódik össze. Művei olyan szellemiséggel áthatott lélek alkotásai, melyet szinte szétfeszített az a mérhetetlenül sok szenvedés és fájdalom, amin élete során keresztülment. Az általa megformált alakok sokszor olyanok, mintha vezekelnének, vagy tragikus hősök, akik hozzá hasonlóan szeretnének kitörni korlátaik közül. Magát elsősorban szobrásznak tartotta, rajongott a hófehér carrarai márványért. Művészetének fő tárgya volt a ruhátlan emberi test, mint érzelmeinek, gondolatainak közvetítője. Álljon itt egy rövid idézet könyvünkből, amely visszatükrözi ezt az ars poeticát:

„Kalapácsom a kőből kiszabadítja sorra
a lények benne rejlő formáit: testre testet
de lendületem Tőle jön, ki százszor nemesebb
s nagyobb énnálam. Markom a szerszámot csak fogja.”

Michelangelo számára a művészet a tökéletesség keresése volt: azé a pillanaté, amikor a kőből felszabadul a forma, és az ember közelebb kerül a Teremtőhöz.

Pietà

Anna Ahmatova – a fájdalomból születő tisztaság költőnője

Anna Ahmatova, az orosz költészet egyik legnagyobb női hangja a történelem legsötétebb éveiben is őrizte a szavak transzcendens erejét. A kötet értékes részeket tár fel életművéből, idézett versei pedig azt a finom, mégis megrendítő belső tartást hozzák közel, amely által oly kedveltté vált.

Ahmatova költészete egyszerre intim és közösségi: a személyes szenvedést – szerettei elvesztését, üldöztetését – olyan tiszta, biblikus fényben mutatja, amelyből a remény és a hit halk ereje sugárzik. A kötetben szereplő válogatásokból kiderül, hogy számára a művészet valóban vezeklés és tanúságtétel volt – az emberi lélek méltóságának védelme egy embertelen korban.

Ahmatova ihletett sorai a transzcendensbe kapaszkodnak, és megőrzik azt az egyszerű, de sziklaszilárd hitet, hogy még a legsötétebb időkben is jelen van számunkra a fény, amely túlmutat az emberi történelmen.

Rekviem (részlet):

„Ne sírj, anyám, mert feltámadok.”

Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: „Mért hagytál el engem?”
Anyjához: „Ne sírj, mert feltámadok...”

Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a Tanítvány, legkedvesebb fia...
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Maya Angelou – a szenvedésből felemelkedő lélek

A 20. századi amerikai irodalom egyik leginspirálóbb alakja, Maya Angelou költészete a szenvedésből felemelkedett hang, amely imádsággá nemesedett. Angelou vallomásaiban a hit mindig az önbecsülés és a felszabadulás forrása:

„Lehetséges volt, hogy Isten valóban szeret engem… tudtam, hogy ha Isten szeret engem, akkor csodálatos dolgokra vagyok képes.”

Ezek a sorok nemcsak spirituális élményként hatnak, hanem mint erkölcsi állásfoglalás is: Angelou szerint minden emberi méltóság Isten irántunk való szeretetének felismeréséből fakad.

Kötetünk megmutatja, hogy költészete – például ahogy az az And Still I Rise (És mégis feltámadok) című verseskötetében látszik – a remény és az emelkedés nyelve: olyan líra, amely átszűri a fájdalmat, és tiszta, erős fényként engedi vissza a világba.

Angelou egy másik idézett gondolata így szól:

„Míg magamat Isten teremtményének tartom, kötelességem felismerni, hogy minden és mindenki más is Isten teremtménye.”

E hitvallás Angelou egész életművének gerince: a szeretetből fakadó felelősség.

Weöres Sándor – úton a teljesség felé

Weöres Sándor a „személyiségétől megfosztott poéta” eszményét követte, aki saját korlátaitól megszabadulva a világ teljességét akarta átélni. Könyvünkből kiderül, hogyan fogalmazza meg saját ars poeticáját:

„Számomra csak egy ember létezik: Jézus… Egyetlen célom: egy fokkal közelebb hozni a jó akaratú, érzékeny olvasót ehhez az azonossághoz, a Jézussal való egységhez.”

Weöres Sándor költészete a magyar irodalom egyik legkülönlegesebb spirituális teljesítménye, melyben az emberi lélek, a misztikum és a kozmikus rend egymásba fonódik. Költészetének lényege az istenszeretet élménye: misztikus önátadás helyett Weöres azonban inkább értelemmel és a művészi élmény útján kapcsolódott Istenhez.

Számára a lélek olyan volt, mint kisgyermek, aki Isten előtt áll — ez az alázatos fogékonyság költészetének visszatérő szimbóluma. Isten-élménye nem megkövesedett, hanem eleven, változó és fejlődő, sőt drámai. Weöres vallásossága az Egész, a Legnagyobb keresése.

A kötet idézi a költő egyik legszebb gondolatát:

„Az ember az Isten munkatársa a teremtés folytonosságában… A művész, aki alkot: Istennel dolgozik együtt.”

Ez a gondolat fényesen mutatja, hogyan értelmezte Weöres saját hivatását: a teremtéstörténet folyamatába kapcsolódó alkotóként, aki a szó misztikus anyagából formál világot.

Weöres Sándor művészetét az anyagi világ mögötti szellemre való érzékenység, az emberi létezést átszövő isteni jelenlét felismerése tette egyedivé. Verseiben a transzcendens nem a földi valóságtól elszakadó magasság, hanem az annak mély rétegeiben rejtőző fény.

J. R. R. Tolkien – A mítoszteremtés mestere

Tolkien életműve azt példázza, hogyan képes egy modern alkotó megismételni a mítoszteremtés ősi, spirituális gesztusát. A Gyűrűk Ura, A hobbit és a Szilmarilok nem csupán kalandtörténetek, hanem az emberi létezés alapvető dilemmáinak – hatalom és lemondás, gonoszság és megváltás, halandóság és remény – mélyen átélt megfogalmazásai.

Középfölde világa olyan erkölcsi és spirituális tér, amelyben a bátorság nem a győzelem képességét, hanem a kitartást jelenti a reménytelenségben. Hősei nem hibátlanok, hanem esendő lények, akik a sötétség és a fény közüli választás által nyerik el igazi nagyságukat. Könyvünk róla szóló részének egyik legfontosabb idézete szerint:

„Az evangéliumokban benne rejlik egy tündérmese, avagy egy nagyobb történet, amely magában rejti a mesék lényegét. (…) De ez a történet bekerült a történelembe és az elsődleges világba; (…) Kiemelkedő »belső valóságosság« jellemzi. Nincs olyan mese, amelyet az emberek inkább igaznak szeretnének látni, és nincs olyan, amelyet ennyi szkeptikus ember fogadott volna el önmagáért való érdemei alapján. Művészete ugyanis az elsődleges művészet, azaz a teremtés rendkívül meggyőző hangvételével bír. (...) ez a történet felsőbbrendű, és igaz. A művészet igazolást nyert. Isten az angyalok és az emberek ura – és a tündéreké is. A legenda és a történelem találkozott és egyesült.”

Tolkientől származik az „evangélium mint tündérmese” gondolata; az evangélium szerinte azért a legnagyobb, legnagyszerűbb történet, mert valóban megtörtént – egyszerre hordozza a tündérmesék vágyott örömét és a történelem valóságát. Tolkien műveinek legendás világába rejtette az isteni törvényeket, amely egyfajta hazatérés: a teremtés ősi rendjének irodalmi felmutatása.

Antoni Gaudí – A természet formáinak dicsérete

A katalán modernizmus géniusza egész életében azt kutatta, hogyan lehet az építészetet Isten dicséretének nyelvévé tenni. Gaudí számára a természet volt a legnagyobb mestermű, amelyet Isten maga alkotott; így épületei formavilágát is ebből a teremtett rendből merítette. Gaudí a természet formáit – melyeket Isten remekműveként szemlélt – ültette bele épületeibe, ezzel dicsőítve Istent.

Életművének csúcsa, a Sagrada Família, a keresztény hit monumentális katedrálisa lett: a kőbe dermesztett evangélium, ahol minden oszlop, torony és szobor teológiai jelentéssel bír. A modern építészet egyik legmerészebb víziója ez, amely úgy újít, hogy közben mélyen a spiritualitásból táplálkozik.

A róla szóló tanúságtételek szerint Gaudí nemcsak művész volt, hanem misztikus is. A Sagrada Famíliát vele együtt alkotó művésztársa, a szobrász Etsurō Sotoo így vall róla: „Gaudí valami nagyon nagyról és mélyről beszélt Istennel.”

Halála után csaknem száz évvel is egyre nyilvánvalóbb: épületei nem pusztán formák, hanem imák. 2025-ben megkezdett szentté avatási eljárása is ezt az örökséget ismeri el.

Sagrada Família képe

Alak a Születés homlokzatán 

Reményik Sándor – A fény és a sötétség között feszülő hit költője

A két világháború közötti Erdély tragikus történelmi helyzetének költője Reményik Sándor, akinek verseiben egy egész kisebbség sorsának fájdalma és reménye szólal meg. Evangélikus hite, hazaszeretete és lelki tusái mély és érzékeny költészetet hoztak létre, amelynek minden sorát áthatja Isten keresése. A könyv találóan foglalja össze művészetének lényegét: verseit, hitvallását az erdélyi emberekre jellemző legnagyobb mélység és legnagyobb magasság találkozása jellemzi.

Költészete egyszerre sötét és fényes: ismeri a reménytelenséget, mégis mindig felfelé törekszik. A „Csendes csodák” vagy a „Gyógyíts meg!” sorai az emberi létezés törékenységét és az isteni szeretet utáni vágyat közvetítik.

Csendes csodák (részlet)

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Gyógyíts meg! (részlet)

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen – nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképen.
(...)
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is – tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem – megköszönni.

Reményik líráját teljesen áthatotta a vallásosság — bár külön kötetbe gyűjtötték vallásos költeményeit, költészete teljes egészében vallásos. Harc az elcsüggedéssel, kapaszkodás a kegyelembe, a magyarságért mondott imák: a hit és a történelem találkozása ez a költészet.

Wolfgang Amadeus Mozart – A zene, amelyben a teremtés hangja szól

Mozart életműve a zene egyik legnagyobb csodája: már gyermekkorában istenáldotta tehetségként tartották számon, és — ahogy a könyvben is olvasható — „szinte valamennyi műfajban maradandót alkotott”.

A kötet hangsúlyozza, hogy Mozart nem csupán muzikális zseni volt, hanem mélyen vallásos ember, aki több mint hatvan szakrális művet komponált. Bár gyakran feszült viszonyban állt az egyház intézményeivel, ez azonban nem befolyásolta hitét — Istenbe vetett bizalma levelezéseiből egyértelműen kiolvasható.

A mű külön idézi Mozart megható hitvallását:

„Bízzunk Istenben… mert Ő tudja legjobban, mi hasznos földi boldogságunk és örök üdvösségünk szempontjából.”

És egy másik, rendkívül bensőséges vallomását:

„Isten mindent tud rólam, és ez elég vigasz.”

Mozart hitében a Gondviselésbe vetett gyermeki bizalom volt a központi elem — ez a derűs fény tölti be zenéjét is. Kompozícióiban a fény és árnyék érzékeny játéka, a szenvedés és öröm paradox harmóniája jelenik meg, amelyet sokan a Szentlélek ihletésének neveztek.

Könyvünk kiemeli, hogy Mozart zenéjének „éterisége, emelkedettsége” évszázadok óta változatlan erővel hat az emberekre. A művei mögött felsejlő spirituális horizont — a teremtett világ harmóniájába vetett hite — teszi művészetét időtlenné.

Csontváry Kosztka Tivadar – A Napút festője és az isteni fény keresője

Csontváry Kosztka Tivadar művészete szinte misztikus jelenség a magyar festészetben. A műben kifejtésre kerül, hogy a „Napút” nem csupán stílus, hanem kozmikus világszemlélet volt Csontváry számára: a napfény, az isteni szellem és a teremtés energiájának egysége. Ezt erősíti meg a túlvilágról vallott nézete is:

„Ismerem az utat, amerre mennem kell. Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell, semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk s kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk.”

Csontváry a Nap és a fény természetét kutatta, és célja volt festményein megjeleníteni az isteni szellem fényét és teremtő erejét. Ez nem puszta metafora: művei — A magányos cédrus, Mária kútja Názáretben, Baalbek — mind olyan motívumokra épülnek, ahol a természet kozmikus lüktetése szakrális jelentéssel telítődik. A cédrus például az örökkévalóság, az emberi létből az isteni felé törő lélek jelképe; a fény pedig nem csupán fizikai jelenség, hanem transzcendens erő.

A mű kiemeli, hogy Csontváry egész életében kereste a „nagy motívumokat”: Európa és a Közel-Kelet útjait járva kereste azt a fényt és távlatot, amelyben az isteni rend megnyilvánul. Festészetében minden ecsetvonás a teremtés rendjének ünneplése. Baalbek című fő művét tekinthetjük művészi hitvallásának is, melyben kinyilatkoztatta szellemi credóját, az isteni rend tökéletes harmóniájába vetett hitét.

Csontváry korát megelőző géniusz volt: festészetének spirituális dimenziói ma válnak igazán láthatóvá, amikor a művészettörténet is felismeri benne az isteni fényt kutató magányos prófétát.

Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban

Az adventi fény csendje

A 45 művész bemutatásán túl kötetünk végére került több mint 70 idézet további neves művészektől, köztük Christina Rossetti, a viktoriánus kor spirituális költőnőjének egy verse. Rossetti rövid életét mély vallásosság és finom erkölcsi érzékenység jellemezte. Számára „A menny Isten jelenléte: Isten jelenléte tehát a menny.”

Könyvajánlónk zárásaként álljon itt Rossetti Advent című versének részlete, amely az éjszaka sötétjében pislákoló reményről szól:

Christina Rossetti: Advent

A hold Adventkor jéghideg,
   s az éj is oly sötét,
de mécsünk lángja nem pihen,
   árasztja fénykörét.
„Te őr, a nap mikor jön el?” –
   kérdezzük reszketeg;
„Az égen nincs még ott a jel” –
   a strázsa így felel.
(…)
Sírunk, mivel sötét a táj,
   de dalra gyúl szívünk,
s amíg a napkeltére vár,
   Édent remél hitünk.
Szorítjuk Őt, ki érettünk
   sírt, mert hisz sírt az Úr;
áldást csak úgy remélhetünk,
   Ha markunk nem lazul.

Zokogva tartjuk éjen át,
   nem engedjük haza,
amíg a nap az égre hág
   és nyár olvaszt havat:
akkor gyümölcs érik, fennen
   turbékol gerlepár,
s Ő így szól ránk: „Ébredjetek!
   Az Isten várva vár!”

(Balikó Nándor fordítása)

Rossetti verse méltó lezárása a kötetnek – és ennek az ajánlónak is. Az Advent nemcsak a Megváltó eljövetelének reményét idézi fel, hanem a művészi és emberi hit örök igazságát: hogy a sötétségben is van fény, amely felé érdemes elindulni.

A Művészek Isten nyomában olyan könyv, amely egyszerre irodalmi, spirituális és esztétikai élmény. A benne szereplő művészek vallomásai azt üzenik számunkra, hogy a teremtés titka minden korban megszólítja az embert – és a művészet az egyik legszebb válasz erre a hívásra.