„A kudarctól mindig megéhezem” – mondja Ben Benjamin A gondoskodás alapjaiban, Jonathan Evison bestsellerré vált regényében. Ben a vereségre csoki- és csipszevéssel reagál, és ez csak egy azon dolgok közül, amik a főhős vicces és nyílt hangvételét e lebilincselő könyv központi elemévé teszik.
Ben megtört szívű ember, aki mindenét elveszítette. Amikor a gyermekei egy furcsa balesetben meghaltak még évekkel a történet kezdete előtt – és a könyv végéig nem is tudjuk meg, hogy pontosan mi történt, azonkívül, hogy Ben jelen volt, és szörnyű tragédia történt – megszűnt háztartásbeli apukának lenni. Az a Ben Benjamin, akivel találkozunk, óvatos a szerelemben, nevetséges módon igyekszik egérutat nyerni a felesége kísérletei elől, aki próbálja rávenni, hogy aláírja a válási papírokat, és egy önmaga által „rekesz”-nek titulált bérlakásban él, aminek „szappan- és újszőnyeg-szaga van”. A szomszédja pedig mindennek a tetejébe azt feltételezi róla, hogy csokival mérgezi a macskáját.
Mivel szüksége van valamilyen munkára, elvégez egy 28 órás gondozói tanfolyamot, és hamarosan alkalmazzák is Trevor Conklin, a szabadszájú, számítógépesjáték-függő, dühös tinédzser felügyeletére, aki előrehaladott izomsorvadásban szenved, amely „gúzsba köti, megcsavarja a gerincét és úgy köti meg az ízületeit, hogy a bordái majdhogynem a csípőjén nyugszanak”. Trev anyjával él kettesben, és óriási szüksége van gondozóra. Szerencsétlenkedő apja, megbánva fiatalkori döntését, hogy elhagyta a „süllyedő hajót”, telefonhívásokon, sült csirkén és váratlan látogatásokon keresztül igyekszik kapcsolódni hozzá, és megjavulni, mielőtt még túl késő lenne.
Ben és Trev barátságot köt, és együtt ütik el Trev nyilvánvalóan fogyó idejét: kibeszélik a női nemet, és bámulják a telt idomú műsorvezetőket az időjóscsatornán. Térképet készítenek, amin bejelölgetik Észak-Amerika elmebetegnél elmebetegebb útszéli látványosságait (kétemeletes melléképületek, a világ legnagyobb görögdinnyéje, Napóleon kopasz őrmestere és így tovább) – olyan helyeket, amelyek meglátogatására Trevnek valószínűleg soha nem lesz alkalma.
De legtöbb idejük a fáradságos szükségletekre megy el, amelyek abból faladnak, hogy Trev nem tud önállóan zuhanyozni vagy vécére menni. Ben munkája egyhangú, zavarba ejtő és helyenként gyomorforgató. Ő azonban nem a gumikesztyűkre és a műanyag vizeletes edényekre fókuszál, és a történet előrehaladtával mi, olvasók sem tulajdonítunk ennek jelentőséget. Bent a lét egy nagyobb problémája tartja a markában: hogyan élhetünk a saját, kimondhatatlanul nagy veszteségünk árnyékában, és hogy juthatunk túl a „meddő önsajnálat keserűségén”?
A történet oda-vissza ugrál az időben, Ben bizonytalan jövője felé haladva, vagy a múltját felidézve. A szerző, Jonathan Evison biztos kézzel fogja a kormányt, és a történet mindkét szála egyformán lebilincselő. Korábbi életében Ben boldog apa volt. Felidézi, amint várandós feleségét és kisiskolás lányát elvonszolta a Grand Canyonhoz, ahol a családi perpatvarok és az elromlott autóklíma sem tudta megingatni abban, hogy távolról sincs egyedül. De aztán eljön a szörnyű nap, amikor minden, amit az életéről gondolt, darabokra törik.
„Hallgass rám” – szólítja meg az olvasót Ben – „minden, amiről azt hiszed, hogy ismered, minden kapcsolat, amit biztosra veszel, minden terv és lehetőség, amit valaha kieszeltél, minden elképzelés és törekvés, ami valaha megfordult a fejedben, egyetlen pillanat alatt elvehető.”
Látjuk Ben kislányát piros palástban, kisfiának folyó orrát – a családi élet képei, megfagyva az időben. Haláluk által beárnyékoltan ezeknek a különleges részleteknek még inkább szokatlan bájuk van. A jelen időben íródott jelenetek megmutatják, hogyan él az a nap még mindig élénken és kitörölhetetlenül Ben emlékezetében.
Ezt az iszonytató élményt cipeli magával a jelenbe, amikor Trevvel rábeszélik a fiú anyját, hogy Washington államból elutazzanak Utah-ba. Lélegeztetőgéppel, gyógyszerekkel és egészségbiztosítási kártyákkal felfegyverkezve indulnak útnak, hogy meglátogassák Trev balesetet szenvedett apját, és egyben útba ejtsenek a feltérképezett útszéli látványosságok közül néhányat. Kettejüket Ben nem szűnő bűntudata mellett Trev megállíthatatlanul rosszabbodó állapota is terheli, nem beszélve Ben akut paranoiájáról, amelynek hatására azt képzeli, hogy egy kézbesítő is üldözi őket a válási papírokkal. Útközben felszednek egy lázadó tinédzser lányt, Dotot, egy Peaches nevű várandós kismamát és Eltont, a félkegyelmű barátját. Az utólag csatlakozók különféle igényei hatására természetesen eltérnek az eredeti útitervtől, egyre inkább káoszba döntve azt, Ben pedig közben Trev mellett többi utastársáról is gondoskodhat.
Az út egy kissé féktelenné válik – egy veterán kocsi általi üldöztetés, egy nagy szakállú ember, akire Ben jetiként hivatkozik, és egy vidéki sheriff mind-mind a hihetőség határait feszegetik –, de a kaland vakmerő és vad, azzal a szomorú haraggal megfűszerezve, ami egy jó komédiát nagyszerűvé tesz. Ben végtelenül humoros megjegyzései felejthetetlenné teszik ezt a regényt. A narancssárgára szoláriumozott arcú lányt, akivel egy bulin találkozik, „egy elcseszett töklámpáshoz” hasonlítja, egy kitömött mormota pedig szerinte úgy néz, „mintha szorulásban szenvedne”.
Ahogy ez az autónyi aszociális egyén keletre tart, kapcsolatok megszakadnak és újrakovácsolódnak, Ben pedig új „családra” talál. Ez akár szörnyen giccses is lehetne, de mégsem az, mert a szerző nem adja be a derekát a „happy end” kényszerének. Trev nem gyógyul meg, Ben nem tudja visszahódítani a feleségét. Mindemellett nagyon felüdítő egy olyan történetet olvasni egy fogyatékos emberről és gondozójáról, ami egyáltalán nem szentimentális vagy keserű. Míg maga a történet nagyon szórakoztató, Ben lelkiállapota válságos, a végére azonban rálel lelki békéjére.
Számos fura munkahelye közül Jonathan Evison többek között gondozó is volt, és ezt a regényt az egyik páciensének, Case-nek ajánlja. A tapasztalat úgy tűnik, megtanította őt arra, hogy mit jelent valóban törődni egy emberrel, és ez a bepillantás a szomorú humorérzékkel vegyítve arra készteti az olvasót, hogy felváltva kuncogjon és a szemét törölgesse, amíg olvassa ezt a könyvet.
Ben cseverésző stílusa és a rövidre szabott fejezetek végtelenül szórakoztatóvá teszik ezt a traumából született regényt. A végén, amikor végre megtudjuk, mi történt a gyerekeivel, megértjük a pillanatot, amelyben Ben ottragadt, újra és újra átélve azt, önmarcangolásában azt kívánva, bárcsak tehetett volna valamit. A történet végére azonban úgy tűnik, Ben képes elmozdulni erről a holtpontról és a jövő felé fordulni. „Kissé feldobva a gyanútól, hogy talán tényleg rendben leszek, hogy Janethez hasonlóan én is találok egy új kontextust magamnak, kiszállok és mélyet lélegzem a hideg, esős levegőből.” Ben, bár veszteségeit nem lehet meg nem történtté tenni, megtalálja életének új értelmét a másokkal való törődésben.
